Alkotók és sztereotípiák – Kodolányi János kapcsán

Kodolányi a huszadik századi prózaíróknak ahhoz a vonulatához tartozik, akiket mindeddig nem értékeltek méltó helyükön. Utóélete szempontjából talán a legproblematikusabb világnézeti besorolhatatlansága, egymással ellentétes eszmék egyes elemeinek kiválasztása és beolvasztása saját világképébe. Másfelől ez azt is bizonyíthatja, hogy volt bátorsága az ideológiák mélyére nézni, s létrehozni saját elméletét a környező világról. A rendszerváltoztatás előtt jelentősen gátolta befogadását az a tény, hogy a szocializmus uralkodó esztétikájával ellentétes volt nemcsak művészetfelfogása, hanem egész élet- és világszemlélete is. Később a posztmodern irodalmi irányzatokhoz képest elbeszélői attitűdje elavultnak tűnt, így a kevésbé preferáltak közé került.

Kodolányi János Telkiben, nagypolgári családban látta meg a napvilágot. Apja közalapítványi főerdész volt, született még egy lánya, feleségétől korán elvált. 1903-tól a család Baranyában élt Pécsváradon és Vajszlón, az író ezt a vidéket tekintette szülőföldjének. Apja második házassága is boldogtalanságba torkollt. Kodolányi 1921-ben nősült meg, s apjával véglegesen szakított, jelképesen egy társadalmi osztállyal és szülei generációjával.

Az író szellemi-eszmei tájékozódásának összetettsége az őt ért hatások áttekintésével értelmezhető. Személyiségének kardinális vonása, hogy sohasem tudott egyetérteni semmiféle rendszerrel, nem volt előtte olyan tekintély, amit meg ne fricskázott volna. Minden látóterébe kerülő jelenséget aszerint ítélt meg, hogy az miképpen viszonyul az általa isteni eredetűnek tartott abszolútumhoz.

Az 1920-as években Kodolányi különféle baloldali útkereső írói tömörülések tagja, ez idő tájt szocialistának vallotta magát, a dialektikus materializmus híve, kapcsolatot tartott a munkásmozgalommal. A harmincas évek elején azonban József Attilával egy időben szakított az illegális kommunista párttal. József Attilát a szocialista érában egyértelműen munkásmozgalmi költőnek állították be, nem hangoztatták a bolsevizmust elítélő véleményét, istenes verseit egyenesen elhallgatták. 1990 után sikerült újraértelmezni költészetét, műveit új befogadási szempontok szerint értékelni, ez a fordulat az irodalomtanításban is érzékelhető.

Kodolányinak már diákkorában kezébe került Freud egyik könyve, A mindennapi élet pszichopatológiája, egy időben pszichoanalitikushoz is járt. Pszichológiai műveltsége nagyban hozzájárult mások behatóbb megismeréséhez, de önmaga jobb megfigyeléséhez is. Marxista éveit követően visszatért a kereszténység eszmeköréhez, a reformációban látta, főként a magyar kálvinizmusban a középkori szerzetesmozgalmak törekvéseinek továbbvitelét. Tehát gondolatvilágában megfért a baloldaliság, az elnyomottak iránti szolidaritás, a pszichoanalízis kedvelése, és a keresztény tanok tisztelete.

Kodolányi könnyen kötött és bontott ismeretségeket, az írók közül Szabó Lőrinccel való barátsága a legmélyebb és legtartósabb. Közös szerkesztőségben is dolgoztak az 1930-as években a Magyarország napilapnál, valamint az induló Válasz folyóiratnál. Barátságuk a harmincas évek második felében vált konfliktusokkal terheltebbé, mivel másképpen vélekedtek a náci Németországról, és a magyarországi német kisebbség politikai szerepéről. Szabó Lőrinc nem ellenezte oly határozottan a német terjeszkedést, mint Kodolányi.

Kodolányi Zárt tárgyalás című írását 1943. május 20-án fejezte be Balatonakarattyán, amikor a tisztán látók előtt már nem volt kétséges a második világháború kimenetele, a hitleri Harmadik Birodalom összeomlása, hiszen a német hadsereg Sztálingrádnál döntő csatát vesztett. Egy bírósági dráma adja a keretét eszmék és ideológiák összecsapásának. A titkos per vádlottját kihallgatásra viszik, ahol összes műveinek halmával szembesül. A bíróság három tagja egy-egy XX. századi ideológiát testesít meg: a náci, a bolsevik és a liberális, kapitalista nagypolgár más-más nézőpontból, de mind elítélik az írót. A vádlott véleménye a XX. század első felében született két vezető ideológiáról, a fasizmusról és a kommunizmusról: megegyeznek abban, hogy nem tartalmaznak transzcendens elemeket, vagyis nélkülözik a kultúrát, ami az ő véleménye szerint az ember szimbólumteremtő képességének megnyilvánulása. Mindkettő a technokrata civilizáció egy-egy típusa, akárcsak az angolszász liberalizmus, ahogy ő nevezi, plutokrácia. A három bíró kénytelen szembesülni azzal, hogy az író ideológiájukat, világszemléletüket nemcsak megkérdőjelezi, de érvényteleníti is. Veszedelmes nézetei miatt mindhárman halálra ítélik. Ebben a művében Kodolányi egyértelműen elhatárolódott mindenféle olyan ideológiától, ami az emberi életet nem mint önértéket nézi, alárendeli a humánumtól idegen, kreált szabályoknak. Jó lenne, ha Kodolányi kikerülne a népi író, a jobboldali író – az író műveinek nem ismeretén alapuló – skatulyából.

Sulyok Bernadett

(A szerző irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum főmunkatársa, Kodolányi –kutatóként együttműködik a KOKUKK Egyesülettel, annak megalakulása óta.)